Az asztalt körbeülni jó. Egyedül persze bonyolult, sőt lehetetlen. Ehhez több ember kell. Olyanok, akiket szeretünk. Akik fontosak. Család. Barátok. Szerelem. Vagy így, mind, együtt. 

Gyerekként mindig arról ábrándoztam, hogy ha felnövök egy hatalmas ebédlőasztalom lesz és amikor a képzeletbeli képre néztem, körbeülték azt a szeretteim, a családom, a barátaim. Annak idején a családok még nem a plaza "etetőjében" étkeztek, hanem klasszikus fogások köré gyűlt - és ült - a család és együtt voltak. 

Aztán ahogy idősödtem, rá kellett jönnöm, hogy az a minta, amit én hordoztam magamban csak egy a sok közül. Mert ezen túl van az össze-vissza-evős család, van a mindenki-a-szobájában-eszik család és van a csak-a-hűtő-előtt-állva-bekapok-valamit család. Persze, létezik még számos más példa is ezeken kívül, de azt hiszem elég jól ellentételezi ez a néhány az én klasszik' magyaros-olaszos családmodellemet. 

Pedig ha a család együtt ül asztalnál. több történik, mint egy tál étel elfogyasztása. Egy közös élmény részévé válunk, az étkezést kísérő gondolatainkkal szellemi közösséget hozunk létre és kifejezésre juttathatjuk érzelmeinket is, miközben étkezünk. Ne gondoljunk itt teátrális érzelemkitörésekre, csupán egy étkezés során számos apró figyelmesség, mozdulat, pillantás kifejező lehet azoknak, akik fontos helyet foglalnak el a szívünkben. 

Az étkezés évszázadokon keresztül az együvé tartozás egyik fontos eszköze volt, szimbolikus erővel bírt. Nincs még egy olyan közösség, ami oly módon kötne össze, mint egy asztaltársaság.

Az őseink még azért étkeztek együtt, mert az ételt megosztották egymás közt, hiszen nem tudott mindenki vadászni. Ma már nincs erre szükség. az emberek mégis összejönnek, ha enni akarnak: a család vacsorára, a barátok egy étteremben, kollégák a kantinban. Ez egyszerűen egy belső vágy. Az étel valahogy nem ízlik egyedül. A társaságot sem a tévé, sem a rádió, de még a Facebook sem tudja helyettesíteni. A közös étkezés pszichológiai, lelki igényünket elégíti ki.

Természetesen, amit eszünk, az is befolyással van ránk, a jövőbeli életünkre. A közös családi ételek meghatározzák, mit fogunk szívesen enni egész életünkben, és mit kerülünk, hiszen az ízlés szociális tanulás eredménye. Sokszor nem azért eszünk valamit, mert ízlik, hanem mert gyerekkorunktól fogva azt ettük.

Mindenki tudja, mit jelentenek az otthoni ízek. Például a nagyi meggyes piskótája vagy anyu húslevese. Ezer kilométerre is lehetünk az otthonunktól, mégis elfog ugyanaz az érzés, mint gyermekkorunkban a vacsoránál, ha a régi ételeket készítjük el. Különösen, ha betegen az ágyban fekszünk, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy most tényleg csak anyu levese gyógyíthatna meg.

A gyermekkori ízekhez az emberek még akkor is hűek maradnak, ha felnőttként egy egészen más kultúrába kerülnek. Aki például falun nőtt fel, mindig is a tartalmas, fűszeres ételeket fog a legjobb étvággyal enni, állítják svájci táplálkozáskutatók.

Ha egy asztaltársaságban valaki önkéntesen diétázik, és ezért az étel felét a tányéron hagyja, kipiszkál bizonyos élelmiszereket, lekotorja a szószt a húsról, az nem csupán a szakácsot sérti meg, de el is határolja magát a többiektől. Aki egészségügyi okokból kényszerül bizonyos élelmiszerek kerülésére, továbbra is a társaság tagja marad, a szociológus Barlösius kutatásai szerint.

Egy koreai kísérletben kétszázötven diákot kértek fel, hogy néhány napig jegyezzék fel, mit és mennyit ettek. Egy részük közös albérletben lakott a barátaival, a másik részük pedig egyedül. Kiderült, az egyedül élők inkább csak nassoltak, ritkán készítettek maguknak meleg ételt (ha igen, akkor is inkább zacskós levest, fagyasztott ételt), kevesebb friss zöldséget, gyümölcsöt fogyasztottak, mint a társaságban étkezők.

Ám azt sem hallgatták el a kutatók, hogy a társaságban étkező diákok átlagosan napi négyszáz kalóriával többet vittek be. Az ember ugyanis átveszi a többiek étkezési tempóját, és így gyakran nem a saját hasunk, hanem az dönti el, befejezzük-e az evést, hogy asztaltársaink letették-e a villát. A következő közös étkezésnél tehát figyeljünk a saját teltségérzetünkre is miközben az asztalszomszédunkat hallgatjuk!

Részlet Horváth Norbert: A hatodik érzék - Ízek és érzelmek lélektana című könyvéből. A könyv előrendelhető az info@pastaletters.eu címen. Megjelenés: 2016 ősz