Néhány hete egy számomra rendkívül hitelesnek tűnő kávés szakemberrel villásreggeliztem, miközben arról beszélgettünk vajon egy átlag magyar kávéfogyasztó milyen szempontok alapján állapítja meg, hogy egy kávé – és így a kávézó – megfelelő minőségű-e számára?

 Egy fontos szempont van csak – felelte kérdésemre a szakmai berkekben is ismert barista – ez pedig, hogy ízlik-e neki az, amit iszik. Lehet kissé zaccos, lehet túl forró, lehet konyharuhával letakart kávégép által készített, egykaros vagy kétkaros, keserű vagy csak fanyar, ha a fogyasztó hangulatát és – a legfontosabb szempont mind közül – ízpreferenciáját csupán megközelíti, akkor készíthette az akár a kávéistennők legkirályabbika is, akkor sem számít jónak.

Ezen szempontokat figyelembe véve – vagyis a szubjektivitás száz százalékos eluralkodását ezen a területen – bátorságnak számít ma Budapesten azt állítani, hogy különleges kávét ihatunk itt és itt.

Mert ha az én ízpreferenciám – vagyis a tapasztalati úton tanult és rögzült mondjuk úgy ízlésem – azt mondja, hogy ez a kávé nem jó, mert nincs meg az a hangulat, amit a nagyi csinált nekem reggelente még 16 évesen, mielőtt témazárót írtunk, akkor hiába minden kütyü és magasan képzett szakember.

Pedig itt aztán ámultam, mert Magyarország első háromkaros SanRemo Opera gépe egyedülálló módon a Lamborghini mind a négy szemes kávéjának választási lehetőségét kínálja, négy darab adagonkénti Fiorenzato daráló segítségével. Egyszóval ez itt a csodamasina. Profi tálalásban, tulajdonosi csillogó szemek kíséretében hallgathatom végig a kávéspiac milyenségét, de még mindig nem érzem azt, hogy ez lenne a megfelelő hangulat.

Aztán nekikezd. Ott, a macskaköves utca szegélyén ül a harmonikás, és ahogy játszani kezd, mintha minden színesebbé válna: valódi élménnyé alakul ez a kis csésze kávé, hatalmas felelősség nyugszik most rajta . A cikkező gastro coachot kell meggyőznie arról, amiről annak idején a nagyi sparheltjén készült kotyogós okított: a kávé melenget, élénkít és erőt ad a nehéz pillanatokhoz.

Sikerült neki. Hogy a hely varázsa, a zenész érdeme, a kávéfőzés profizmusa vagy mind együtt közösen érték el ezt a hatást, mindegy is. Újra 16 lehettem, fantáziavilágba bújva, kicsit gengszter lettem, kicsit olasz, kicsit húszas években. Hiszen ez itt a Fat Mo’s Café.