Az étel és a konyha egész életemet meghatározta. Persze ezzel nem én vagyok egyedül így, de az biztos, hogy számos olyan fordulópont következett be az életemben, étel mentén vagy által, amely aztán hosszú időre meghatározó irány lett számomra.

Családunk nőtagjai között mindig is megoszlott a főzés iránti szenvedély mértéke. Míg a dédnagymamám szeretettel töltött időt a konyhában, addig nagymamám már sokkal inkább csak kényszerből. Ezt a kettős vonalat vitte tovább édesanyám és testvére is, vagyis míg nálunk mindig jókedvvel születtek az ételek, addig a nagynéném csak akkor ment a konyha közelébe, amikor kötelező volt.

Emlékszem amikor apró kissrácként ücsörögtem a Dédi kispesti házrészében – az akkor még hatalmasnak tűnő konyha egyik sarkában -, és figyeltem ahogy alkot. Ebédet, sütit vagy csak egy katonát nekem reggelire – mind izgalmas volt, ízes és szeretetteljes.

Aztán ahogy cseperedtem és anyukám továbbvitte a dédi konyha iránti szeretetét, úgy jöttem rá arra, hogy a konyhában nem csupán finomságok születnek, hanem komoly döntések éppúgy, mint vicces szituációk. Már nagyjából önmagamra eszméltem, amikor számos költözést követően végre letelepedtünk a pestlőrinci házrészben. A konyhában egy villanytűzhely, mellette egy akkor egyenbútornak számító konyhaszekrény és a meleget adó – és később nagyon sok problémát rejtő – olajkályha állt. Előtte nyílt egy kis – ebédlőnek kinevezett – előszoba, ami nagyon hamar valahogy a konyha részévé – és az itt zajló családi események központjává – vált.

Ebben a térben születtek meg a klasszikus finomságok, majd itt kerültek kikísérletezésre az első vegetáriánus fogások is, miután egy hűvös tavaszi napon édesanyám hazaállított Schirilla György könyvével és egy hatalmas elhatározással, hogy legyünk vegetáriánusok. Ekkor 14 éves voltam.

Ekkor már tudtam, hogy  ha egy döntésnek nincs köze a konyhához, akkor az nem komoly döntés. Sőt, nem is lehet komoly életesemény. Ebben a konyhában hallgattam végig számos éjszakán át aktuális nevelőapám színes történeteit, itt ülve derült fény alacsony szorgalmi mutatóimra a pályaválasztás előtt, itt harsogott hangos szó, amikor végül édesanyám úgy döntött többé férfi ebbe a házba nem teszi be úgy a lábát, hogy változtatást követel magának, de itt nyitottam ki életem első szakácskönyvét is – talán 9 éves lehettem, amikor megkaptam Pom-pom főz első, majd második könyvét - , amit aztán több tucat követett. Emlékszem gyakran ültem kint a konyhában anyukámmal beszélgetve, közben néha bele-belelapozva Horváth Ilona klasszikus szakácskönyvébe vagy újra és újra átlapozva a talán elsőként pizza készítéssel foglalkozó tájékoztató füzetet. Foroghatott ez a beszélgetés akár a tanulmányaim körül vagy a kissé zavaros családi életünk valamely szereplőjével a középpontban, arra emlékszem hogy itt mindig meleg volt, békesség vett körül és a lábosok, kések, vágódeszkák különös világa valahogy a biztos otthont nyújtotta számomra.

(részlet Horváth Norbert: Hatodik érzék - Ízek és érzelmek lélaktana című könyvéből // megjelenés: 2016. ősz // Előrendelhető: elmenylabor@gmail.com)