A szerelem iránti igény egyesek szerint az önkategorizációból ered, vagyis valamiféle önmeghatározás az, ha a szerelem érzését tűzzük zászlónkra úgy, hogy ennek rendeljük alá magunkat. Minél kevésbé tudod meghatározni, hogy ki is vagy te valójában a százfelé szakadt valaki helyett – apa, főnök, adófizető, férj – annál inkább keresed a mások általi megerősítést. A szerelem érzése sokszor szépen átformálja ezt az önportrét, hiszen „ritka példányként” valamiféle dicsfényt ad személyiségünknek.  A folyamat, amely során a szerelmesek igyekeznek összehangolni elvárásaikat, telis-tele lehet csalódásokkal. Paradox módon a szerelem, ami mindent szebbé tesz, világít rá nekünk arra, amit legkevésbé szeretnénk meglátni önmagunkban. Mindkét fél részéről teljesen normális egyfajta stabilitásigény, és amint ezt mindinkább beteljesedettnek érzik, annál kevesebb az ideges feszültség a szerelmi kapcsolatban. Ha az elvárásokat is összehangoljuk – hívhatjuk őket ún. elvárt elvárásoknak – akkor beáll egyfajta bizonyosság, ami viszont kissé ellentmond annak a szerelem nyújtotta bizsergető bizonytalanságnak, amelytől a vonzalom olyannyira erősnek érződik.